Negyvennegyedik fejezet

A fénykard mély benyomást tett mindenkire. A két sérült kalóz előadta, hogy a támadójuk, a legalább két méter magas Jedi magából a sötétségből öltött testet, pontosan előttük. A fénykard fagyott villámmá változott, és a Jedi szeme úgy izzott, akár a bináris fekete lyukak eseményhorizontjai. Minden előjel és provokáció nélkül lendült támadásba, és megígérte, hogy mindenkivel ugyanezt fogja tenni, szerte az egész bolygón.

Ilyen átfogó támadást nem terveztem ugyan, viszont tény, hogy a jelentéseikkel alaposan felizzították a levegőt. A különféle kocsmákban ülve számtalan kérkedő szöveget hallottam arról, hogy ez a kalóz vagy az mit fog tenni, ha szembekerül a titokzatos bosszúállóval. Egyesek megijedtek ugyan - így folytatták ezek az illetők -, de ők maguk soha. Keményen megfogadták, hogy letépik a bosszúálló fejét, aztán másvalaki még zordabb sorsot ígért a jövevénynek és így tovább, és így tovább, míg a jelenet úgy festett, akár egy aukció, ahol a licitálók megvadultak. A kalózok ordítozva biztatták, és kölcsönösen felhergelték egymást. Aztán, amikor a hangulat a tetőfokára hágott, valaki - néha én, néha mások - megborzongott, és megtapogatta a jobb keze ujjait, mintegy ellenőrizve, hogy megvannak-e még. Az egyszerű gesztus elhallgattatta az egész társaságot. És a Jedi szó puszta említésétől a nagyhangú alakok a poharukba dugták az orrukat, és nekiláttak megküzdeni a félelmeikkel.

A KorBiz ügynökeként számtalanszor láttam már ehhez hasonló melldöngető keménykedést, ami általában nyomtalanul eltűnt egy- egy egyenruhás tiszt jelenlétében, de azok sosem szárnyaltak ilyen magasságokba, és sosem merültek ilyen mélységekbe. Nekem dolgozott a tény, hogy a birodalmiak annak idején igyekeztek a terror követeinek beállítani a Jediket. A kalózok hamar belátták, hogy ha még a mérhetetlenül gonosz Császár is veszélyeztetve érezte magát a Jediktól, és mindent megtett annak érdekében, hogy kiirtsa őket, akkor nehéz idők várnak a Túlélőkre, amennyiben egy Jedi kiszemelte őket célpontnak.

A nehéz időktől való félelem oda vezetett, hogy a Vlarnyában állomásozó csapatok parancsnokai összeültek, és tízezer kredites vérdíjat tűztek ki a Jedi fejére.

Én pedig nekiláttam, hogy még magasabbra emeltessem velük a díjat.

A következő három-négy éjszaka folyamán az utcákon bolyongtam, és könnyű célpontokra vadásztam - kisebb-nagyobb csoportokra, amelyek tagjai bajt keresve kóvályogtak az éjszakában. Rengeteget segített a tény, hogy a kalózok közül sokan lummal és whiskyvel támogatták megfogyatkozott bátorságukat. A részegek gyakran tűnnek hihetetlenül szerencsésnek - de Vlarnyában inkább a balszerencse üldözte őket.

Egy este úgy mozogtam, hogy a Fastblast személyzetének három tagja megpillantson, amint besurranok egy sikátorba. Valamivel korábban ittam velük egyet, és arról beszélgettünk, hogy csapatban kellene az utcákon keresgélni, aztán ha sikerülne elkapni az átkozott Jedit, milyen szépen el lehetne osztani a vérdíjat. A három kalóz, egy ember férfi és egy nő, valamint egy kubaz férfi - kölcsönösen feltüzelte egymást, aztán én felálltam, és bejelentettem, hogy hazafelé veszem az irányt. Búcsúzóul sok szerencsét kívántam az asztal társaimnak, majd kifejeztem azon reményemet, hogy hamarabb találják meg a Jedit, mint más csoportok - és ők ráharaptak a csalira.

Futva közeledtek, és amint befordultak a sarkon, egy képsort sugalltam nekik, amely engem ábrázolt, amint a kövezeten csordogáló szennyvizet magasra fröcskölve, heves köpenylobogás kíséretében menekülök előlük. A két ember azonnal rákapcsolt, míg a kubaz, aki valószínűleg homályosan látta a képet, lelassított és felemelte a kezét, hogy figyelmeztesse társait. Mielőtt azonban kiálthatott volna, kiléptem mögé a sikátor torkolatára vetülő árnyékokból, és a kardom markolatának végével hatalmas ütést mértem a fejére.

A másik két alak hanyatt-homlok rohant egyenesen neki egy magas kőfalnak, amit a tévképzet elrejtett előlük. A nő szabályosan visszapattant a falról. Szőke haja körberepült a fején, és rátapadt az arcára, mialatt megpördült a levegőben, és nekivágódott egy dúracél szeméttárolónak. A férfi, aki két lépéssel lemaradva szaladt a nő mögött, az utolsó pillanatban kanyarodni kezdett, így a bal vállával zúdult neki a falnak - még tíz méteres távolságból is hallottam, hogy eltörik a kulcscsontja. A fickó aztán visszafordult, tett felém néhány botladozó lépést, és térdre roskadt.

Alig volt magánál, de nem adta fel. Jobbjával a bal hóna alá szíjazott sugárvetővel kezdett matatni, de a törött csontja megakadályozta abban, hogy szilárdan megfogja a markolatot. Közelebb siettem hozzá, és a hüvelykujjam apró mozdulatával életre keltettem a fénykardomat. A férfi nagyot nézett, és levegő után kapva leült a sarkára.

- Nem tudod használni a karodat - mondtam neki vészjósló, fojtott hangon. - Ez még nem ok arra, hogy elveszítsd, nem igaz?

A fickó szaporán pislogott, majd lassan megcsóválta a fejét.

- Remek - folytattam bólogatva, azzal előrébb mozdítottam fegyveremet, míg a penge hegyét alig két-három centiméter választotta el a kalóz orrától. - Akkor most jól figyelj rám! A következő társatok, akit meglátok az utcán, meghal. Továbbítod nekik az üzenetet, ugye?

A kalóz bólintott, én pedig léptem egyet hátra, és elhúztam az orra elől a pengémet. Megfordultam, hogy visszatérjek az utcára, de alig tettem meg két métert, amikor a hátam mögül meghallottam a tokjából kisikló sugárvető jellegzetes, súrlódó neszezését. Megpördültem, aktiváltam a kardomat, és az első lövedéket a sikátor falára pattintottam, ahol apró, dühödten ágaskodó lángokat hagyott maga mögött. A második és a harmadik sugárnyaláb jócskán elkerült, míg a negyediket a kardommal blokkoltam, aztán az Erő segítségével megláttam, hogy az ötödik éppen csak elhúzna mellettem, és az éppen talpra vergődő kubazt találná telibe.

Oldalra lendítettem a jobbomat, megállítottam a lövedéket, és abszorbeáltam az energiáját. A találat helye hevesen nyilallt, izzó hullám vágott végig a karomon, de elfojtottam fájdalmaimat, és a felesleges energiát telekinézissel vezettem le: kitéptem a fegyvert a támadóm kezéből - a markolat eltörte az ujjait -, és felrepítettem a tetőre.

- Jól vésd az emlékezetedbe az üzenetet! - figyelmeztettem az elképedt kalózt, majd sarkon fordultam, megint fejbe vágtam a kubazt a kardom markolatának alsó végével, aztán kisiettem az utcára, és belevesztem az éjszakába.

Három nappal később a Fastblast, ismeretlen úti cél felé indulva, a teljes személyzetével elhagyta a Courkrus-t.

Más csapatokat nem lehetett ilyen könnyen megfélemlíteni. A Blackstar-társaság tagjai legyőzhetetlennek érezték magukat, és tudtam, ha behatolok a Mynockfészek mögötti szentélyükbe, azzal őrüli rettegésbe hajszolom őket. Egy korábbi, Jenos Idanian bőrében tett, látogatásom alkalmával úgy ültem le, hogy rálássak a hátsó ajtót működtető numerikus billentyűzetre. Feltűnés nélkül nézelődve hamarosan megállapítottam, hogy a kalózok négyjegyű kódokat használnak, csakhogy túl gyorsan ütötték be azokat, ezért egyet sem tudtam tisztán leolvasni.

Egészen addig kellett várnom, amíg egy öreg férfi, aki már alaposan a pohár fenekére nézett, odaimbolygott a billentyűzethez. Beütötte a kódját, majd várta, hogy felgyúljon a jelzőlámpa, megszólaljon a csengő, és kinyíljon előtte az ajtó. Én azonban belenyúltam az elméjébe, és feledtettem vele, hogy látta felgyúlni a fényt, és hallotta a csengetést. A homlokát ráncolva, az előzőnél gondosabban és jóval lassabban még egyszer beütötte a kódját, nekem pedig végre sikerült leolvasnom azt.

Hatalmas vihar csapott le Vlarnyára azon az éjszakán, amikor úgy döntöttem, hogy megvívom háborúmat a Blackstar-csapattal, és a légköri jelenségek még tovább növelték a Röpdében tapasztalható feszültséget. Sokat segített az is, hogy miután egyik zápor a másikat követte, a járókelők mindegyike csuklyás köpenyt vagy viharkabátot viselt. Mire elértem a Mynockfészket, gyakorlatilag bőrig áztam, de mert a söntésben hemzsegtek a csuromvizes, köpenyes alakok, senki sem figyelt fel rám. Sőt úgy tudtam eljutni egészen az őrökkel védett hátsó részig, hogy egyik vendég sem vett észre. Magabiztos léptekkel közelítettem meg a billentyűzetet. Minden mozdulatom teljesen normálisnak tűnt a környéken üldögélő kalózok szemében, így éppen csak egy kicsit kellett belepiszkálnom a tudatukba, hogy töröljem az áthaladásom emlékét.

Beütöttem az ellesett kódot, és az ajtó feltárult előttem. Amit mögötte találtam, az a pazar bőségével lepett meg. A tompa fényű, vörös és aranyszínű világítópanelek meleg fénye otthonos hangulatot kölcsönzött az előszobának és a szalonnak. A bejárattal szemben, illetve a jobbról és balról nyíló ajtókon át folyosókra lehetett átjutni, amelyek sejtésem szerint fényűzően berendezett kéjkamrákhoz vezettek. A levegőben enyhe fűszerillat terjengett, amiből nem volt nehéz kitalálni, hogy mitől vannak feldobva a kalózok, míg körös - körül, a párnázott ülőbútorokon féltucatnyi férfi és nő lebzselt, akiknek feltűnően hiányos ruházata arról árulkodott, hogy mások szórakoztatására vannak itt.

A szalon távolabbi végében álló ajtón túlról ingerült mordulásokat, illetve lelkes kurjantásokat hallottam, amelyek tapasztalataim szerint csakis szerencsejátékok veszteseitől és nyerteseitől származhattak. Tőlem jobbra kisebbfajta önkiszolgáló bár foglalta el a fél falat. A Blackstar-kalózok menedéke szemmel láthatóan a vendégei rendelkezésére bocsátotta mindazt, amit a Galaxis legkülönfélébb fajú lakói kívánatosnak tarthattak. Ezen a helyen mindenki megtalálhatta a maga szórakozását.

Tőlem balra egy ezüstszínű, félszemű 3PO droid ácsorgott. Mereven meghajolt előttem, és mindkét karját felém nyújtva megszólított:

- Szabad a fegyvereit, uram?

A háta mögött sötétlő kisebbfajta acélketrecet különféle fajta sugárvetők töltötték meg zsúfolásig. A három lépés hosszú és ugyanilyen széles kalitkában egy másik 3PO szorgoskodott: a polcokra helyezte az újonnan érkezők fegyvereit, és visszaadta a távozókét.

Végigmértem a két droidot, és a fejemet csóválva válaszoltam:

- Szó sem lehet róla.

- Ragaszkodnom kell hozzá, uram! - felelte udvariasan, de határozottan a 3PO, azzal felém hajolva folytatta: - A bajtársi szerződésében lefektetett szabályok szellemében, különös tekintettel a 35. pont hatodik záradékára...

Aktiváltam a fénykardomat, és egy gyors csapással széthasítottam a droidot a feje búbjától a lágyékáig. A két féltest szikrázva és sisteregve eldőlt, én pedig átléptem felettük. Egy pillanatra bűntudatom támadt, ugyanis hihetetlenül jól esett, hogy elintéztem a szerencsétlen gépezetet, de rögtön jobbra fordultam, és beledöftem kardomat az italszintetizálóba. Visszarántottam a karomat, megpördültem, rászegeztem a kardomat a szalon lakóira, és kijelentettem:

- Először és utoljára szólok: Tűnjetek el innen! - A számhoz illesztettem a mutatóujjamat, és hozzátettem: - A lehető leghalkabban.

A nők és férfiak a lélegzetüket is visszafojtva, lábujjhegyen futva kimenekültek a szalonból, én pedig besétáltam a játékbarlangba. A szabakkasztalok fölé görnyedő alakok nem figyeltek fel rám, de azok,; akik egy rulettasztal körül csoportosultak, azonnal észrevettek. Beleszúrtam az ezüstszínű energiapengét a kerékbe, ami tovább forgott, így saját magát nyírta le a tengelyéről. A jókora, súlyos tányér végül kiperdült a tartójából, a zsetonokat szétszórva, erősen imbolyogva átgurult az asztalon, aztán a padlón gördült tovább, míg végül összelökte egy italokat cipelő rodiai bokáit. Az elzuhanó fickó ijedt kiáltására, és az éktelen pohárcsörömpölésre végre mindenki felkapta a fejét, és felém nézett.

Úgy tartottam magam elé fegyveremet, hogy annak erős fényétől még sötétebb árnyékok vetüljenek az arcomra, és fennhangon bejelentettem:

- Ez itt többé nem a titkos menedéketek! Ez a hely többé nem óvhat meg titeket semmitől! A Végzet hamarosan lesújt a Courkrus-ra, és ha itt maradtok, csak egyféle fogadást nyerhettek meg: ha a saját halálotokra fogadtok!

Azzal odaléptem egy, a külső falban álló ajtóhoz, és két rézsútos csapással darabokra vágtam. A helyén támadt nyíláson szabadon ömlött befelé az eső. Odakint fülsiketítő dörrenéssel lecsapott egy villám, ami remek alkalmat teremtett a távozáshoz. Gyorsan kiléptem az éjszakába, és eltűntem a Blackstar kalózok szeme elől - noha rém-álmaikban valószínűleg sokszor viszontláttak.

Másnap délre a vérdíj összege százezer kreditre emelkedett.

A módszerem gyenge pontja hamar nyilvánvalóvá vált nem csupán számomra, de sajnos Shala, a hutt számára is. Jóllehet a taktikám egészen hatékonynak bizonyult, és a dezertálás kezdte apasztani az Invidek sorait, ellenem dolgozott az, hogy nem öltem meg senkit. Teljesen könyörtelen, kőkemény bűnözők álltak velem szemben, akik bármikor meggyilkoltak bárkit egy, a roncstelepről származó ócska vasdarab miatt. Miután az Invideknek az életükön kívül nem igazán akadtak valódi értékeik, a tény, hogy nem végeztem senkivel, fékező hatást gyakorolt a morál süllyedésére, sőt a hangulat kezdett javulni.

Shala megszellőztette, hogy ismer egy módszert, amellyel elbánhat a Jedivel, de persze titokban tartotta. A raktárháza erőddé vált, ahová még Tavira leendő ágyasa sem nyerhetett bebocsátást. Kiküldte a pribékjeit, hogy folyamatosan zaklassák a Röpdén kívüli városrészek lakóit, és ezzel elkezdte küldözgetni a saját üzeneteit. A bandájának tagjai először csak kisebb fajsúlyú, vagyon elleni bűncselekményeket követtek el, de hamarosan áttértek az utcai rablótámadásokra, és sejteni lehetett, hogy a jövőben még förtelmesebb és súlyosabb bűnöket fognak elkövetni. Shala ezekkel az akciókkal nyílt kihívást intézett a Jedihez, és bár keményen megleckéztettem néhány portyázó hívét, még erősebb csapatokat állított össze, és azokat is ráküldte a lakosságra.

Minden jel arra utalt, hogy ő és én hamarosan megütközünk egymással, és tudtam, hogy ennek a raktárban kell megtörténnie. Elkaptam egy twi’lek cinkosát - a robbantási szakértőjét, egy igazi gonosz zsenit -, és üzenetet küldtem neki, hogy felkeresem őt az otthonában. Ennek időpontját nem közöltem, de nyilvánvaló volt, hogy nem kell sokáig várnia rám.

A tervem hallatán Elegos halálra váltan tiltakozott:

- A meglepetés a legfőbb szövetségesed, kapitány! Győzelemre segített olyan helyzetekben, amelyekből máskülönben aligha keveredtél volna ki ép bőrrel. Amikor bementél a Blackstar-csapat szentélyébe, ostobaságot követtél el. Nem lett volna szabad odamenned, de a meglepetés ereje még azon a helyen is segített. Ha belépsz a hutt birodalmába, önként lemondasz erről a támaszodról, és abba belepusztulsz!

Megráztam a fejemet, a derékszíjamra akasztottam fénykardomat, és kijelentettem;

- Tudnod kell, hogy így is rejtegetek néhány meglepetést a tarsolyomban. Jártam már abban az épületben. Alaposan körülszaglásztam Shalát.

- Pontosan ezért kellene még óvatosabbnak lenned - vitatkozni már-már kétségbeesetten a caamasi. - A bandatagok között sok a nem emberi lény, ami azt jelenti, hogy csak korlátozottan tudsz majd befurakodni az elméjükbe. És emiatt nagy bajba kerülhetsz. - Elhallgatott néhány pillanatra, a homlokát ráncolva meredt rám, majd átadta nekem a köpenyemet, és tovább beszélt: - Elhiszem, hogy képes vagy elnyelni egy-két kósza energianyalábot, de mi lesz, ha egyszerre tucatnyi karabélyból nyitnak tüzet?

- Nem fognak - állítottam magabiztosan. - Ha ez megnyugtat, megígérem, hogy alaposan felderítem a raktárat, mielőtt bemegyek. Tudni fogom, hol és kik lesnek rám.

- És ha robotvezérlésű lézerágyúk várnak odabent? - vetette fel Elegos. - Azokat nem fogod érzékelni!

- Majd kitalálok valamit - dünnyögtem, és bár én magam is üresnek éreztem a válaszomat, ennél jobbat nem tudtam kieszelni. Nézd, Elegos, nem tehetem meg, hogy nem nézek szembe Shalával. Ha nem csinálok semmit, ő győz, és akkor rengetegen fognak szenvedni. Én pedig minden esélyemet elveszítem, sosem fogom megsemmisíteni az Invideket.

- Ha meghalsz, ugyanez fog történni - mutatott rá a caamasi.

- Ez igaz, de nincs más választásom - feleltem a fejemet csóválva - Tudom, hogy ennek rossz vége is lehet, és csaknem biztosra veszem, hogy valaki meg fog halni. Csupán szeretnék gondoskodna arról, hogy azok haljanak meg, akik rászolgáltak a halálra.

A már sokszor alkalmazott módszerrel, észrevétlenül elhagytam a szállodát, és nekivágtam a feltűnően néptelen utcáknak. Az egész városban elterjedt a hír, hogy a Jedi elfogadta a hutt kihívását. És miután alighanem mi ketten voltunk a bolygó leggyűlöltebb teremtményei, senki sem óhajtott belekeveredni a kettőnk összecsapásából

A raktárház pontosan úgy nézett ki, mint amikor utoljára ott jártam, azzal a különbséggel, hogy az oldalajtó nyitva állt, és rajta túl teljes sötétség uralkodott. Kiterjesztettem az érzékeimet, teljesen megnyitottam magamat az Erőnek, és azonnal felfedeztem hat-hét teremtményt, többek között Shalát, aki ezúttal is az emelvényén hevert. A többiek a csarnok központja körül lapultak kisebb-nagyobb gödrökben. Az idegességük ügy sugárzott felém, mint valami célravezető jel, viszont a huttot ijesztően nyugodtnak találtam. Rám várt, csakis rám, én pedig méltóztattam nem várakoztatni tovább.

Beléptem az épületbe, és a legkevésbé sem lepődtem meg azon, hogy az ajtó nyomban bezárult mögöttem. Gyors léptekkel végig-mentem a törmelékhalmok között kanyargó ösvényen; vegyszeres hordók és ócskavasrakások mellett haladtam el. Amikor elértem a főcsarnokot, felfedeztem, hogy annak közepén egyetlen mennyezeti lámpa világítja meg Shalát, illetve az ő 3PO tolmácsát. Lassan átvágtam az amfiteátrumon, és a hutt-tól két méterre megálltam. Hátravetettem a köpenyem mindkét oldalát, kezembe vettem a fénykardomat, de egyelőre nem aktiváltam.

Shala motyogott valamit, a droid sietve fordított:

- A nagy és dicső Shala, a hutt üdvözöl téged! Arra utasít, hogy dobd el a fegyveredet, és add meg magad, máskülönben a legnagyobb árat fizeted az engedetlenségért!

Aktiváltam a kardomat, rászegeztem a huttra, és higgadtan válaszoltam:

- Mondd meg Shalának, hogy kész vagyok megfizetni mindenféle árat! Mit akar, hová tegyem le a krediteket?

Shala a maga legkevésbé sem barátságos, undok módján felröhögött. A válla meg-megrázkódott, a hája ide-oda hullámzott, a szája szélén zöld nyálka csordult ki, ami lefolyt az állára. Már a látványtól is undorodtam, de a hangoktól még jobban. Mialatt a röhögés zihálásba fordult, halk kattanást hallottam, és a hutt felemelte jobbját. Egy távirányítót szorongatott formátlan markában, a hüvelykujját egy nagy, vörös gombon tartotta.

A droid ismét megszólalt:

- Shala megkért, hogy tájékoztassalak arról, hogy egy önkioldó kapcsolót látsz, amellyel különféle robbanóanyagokat lehet felrobbantani. A gazdám azt mondja, ha felengedi a gombot, beindul a láncreakció. Annyi robbanóanyag van körülöttünk, hogy a detonáció egy kilométeres körzeten belül mindent elpusztít. Ha nem adod meg magad, rengeteg ártatlan teremtmény fog meghalni.

Amint elhallgatott, apró, vörös fény kezdett pislákolni felettem, mire felkaptam a fejemet, és halkan felnyögtem. A lámpa elég fényt adott ahhoz, hogy felfedezzek egy befelé hajló terelőpanelt, amelynek tetején parányi lámpa villogott. Azonnal tudtam, hogy a Merr- Sonn Lőszergyár egyik LX -1-es lézernyíl-aknája van felettem. Ezekfnél a fegyvereknél a detonáció pillanatában a terelőlemezek elnyelték az energiát, és visszatáplálták a lézerdiódákba, amelyek cserébe lézernyalábok egész felhőit köpték ki. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, számíthattam arra, hogy a lángnyelvek berobbantják a vegyszeres hordókat, amelyek mellett az imént elhaladtam, és a másodlagos robbanások valóban jókora felfordulást okozhattak.

Ám a hordók mennyisége alapján úgy sejtettem, hogy közel sem következne be akkora pusztítás, amekkoráról Shala beszélt. Ami azt jelentette, hogy vagy hazudott nekem, vagy pedig... Ismét felemeltem a fejemet, és amikor körülnéztem, újabb és újabb, szaporán villogó lámpákat pillantottam meg - vagyis, Shala valószínűleg neme tudott valamiről. A robbanás valóban elég nagynak ígérkezett - nekünk itt, a középpontban esélyünk sem lett volna életben maradni, de a környék valószínűleg megúszta volna.

Megcsóváltam a fejemet, és megszólaltam:

- Ezt a twi’lek cimborád hozta össze neked?

A hutt motyogott, a droid azonnal fordított:

- Shala gazdám azt mondja, hogy rendkívül elégedett Rach’talik . munkájával.

- Értem... tudod, Shala, két nagy hibát követtél el – válaszoltam megfontoltan -, egy, hogy te magad is az epicentrumban vagy. Kettő, hogy azt hiszed, nem tudlak megállítani.

Azzal egy gyors csavarintással feltekertem a kardom energiaadagolóját, közben máris fellendítettem a fegyvert, és lesújtottam a kapcsolóra. A csavarintással egyben félreállítottam a fénykard sma-ragdkövét az energia útjából, és a helyére juttattam a gyémántot. A pengém hosszúsága szempillantás alatt 300 centiméterre növekedett, és könnyedén elértem vele a hutt kezét. Már csak egy gyors mozdulat hiányzott, hogy kettévágjam a távirányítót, és enyém lett volna, a győzelem. Ez lett volna az egyszerű, könnyű megoldás.

Csakhogy az egyszerű, könnyű megoldások nem valók a Jediknek.

A kardmarkolatomból kisebb füstfelhő tört elő, a penge villand egyet, és eltűnt.

Shala meglepetten és ijedten bámult rám. Részben nyilván azért, mert megdöbbent, amikor a penge hirtelen felé nyújtózott, de inkább azért rémülhetett meg, mert első meghökkenésében elejtette a távkapcsolót.

Rach’talik, aki a jelekből ítélve át akarta venni a hutt helyét, valóban mesterien bánt a robbanóanyagokkal. Az LX-l-esek nem egyszerre, hanem egymás után robbantak fel, és több hullámban zúdították lézernyilaikat a terem középső részére. Minden egyes sorozat más szögből érkezett, biztosítva ezzel, hogy a még fel nem robbant aknák ne kaphassanak találatot.

És a twi’lek még azt is elintézte, hogy Shala az utolsó lehetséges pillanatig életben maradjon, és legyen ideje ráébredni, hogy elárulták.

Amennyiben Rach’talik a minőség helyett a mennyiséget tartotta volna szem előtt, én magam is nyálkás, gőzölgő tócsává olvadtam volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy a távirányító a betonpadozatra hullott, biztosan tudtam, hogy csak egyetlen módon maradhatok életben, és csak egyetlen módon tarthatom kordában a raktárban elszabaduló erőket. Mély transzba süllyedtem, megnyitottam magam az Erőnek, és magamba szívtam a felém áradó energiák minden egyes foszlányát. Külön-külön megéreztem minden egyes döfést és szúrást, mintha egy sarlacc gégéjén siklottam volna át, és az az érzésem támadt, hogy a fájdalom fekete vermébe zuhanok. Az Erő egy részét a kínjaim enyhítésére fordítottam, de ettől még nehezebben tartottam magamban a irgalmatlan mennyiségű energiát.

Tudtam, hogy nem bírom sokáig, de azt is, hogy az energiákat felhasználva meg kell fékeznem a robbanások halálos erőit. Ahogyan a közelmúltban a barlangban tettem, amikor megmentettem Tionne-t, mindent, amit magamba szívtam, telekinézisre fordítottam, és felemeltem a bal kezemet. A csuklóm csavarintásával forgatni kezdtem az energiákat, amíg azok kisebbfajta örvényt alkottak. Éreztem, hogy a levegő forogni kezd körülöttem, a kör egyre szűkült, a szél egyre erősödött. Lángok szökkentek és nyújtózkodtak a csarnok középpontja felé, és beleszövődtek a forgatagba. Tégla- és a vakolattörmelék, lángoló műanyagdarabok, eltorzult fémelemek röpködtek a levegőben, sötét foltokkal töltve meg a tüzes ciklont.

Feljebb nyomtam az örvényt, a tető irányába, és amikor elérte azt, tovább tágította az utolsó lézerakna által nyitott Íjaikat. A vegyszeres hordók felrepültek, sorban felrobbantak, közben zöld és bíbor árnyalatúra festették a tűzoszlopot. A lángok engem is körülnyaldostak, mire magamba szívtam a hőenergiájukat, amit nyomban átalakítottam és kibocsátottam, és ezzel tovább növeltem a tűzvihar erejét, míg végül a fergeteg feltépte és összegyűrte a raktárház tetejét.

Az ajtók hangosan dörrenve feltárultak, majd leszakadtak a pántjaikról, és az elhajított kártyalapokhoz hasonlatosan szállva belerepültek a rettentő forgatagba. Az ablakok berobbantak, a betóduló levegő tovább táplálta a tűzvihart. Már nem kellett emelnem az örvényt, önjáróvá vált, szinte elevenné - annyi bizonyos, hogy lélegezett. Éreztem, hogy belém kapaszkodik, és megpróbál felkapni, de a belém áradó energiák szilárdan a padozathoz szegeztek. Kiterjeszd tettem a tudatomat, felrepítettem a még épen maradt vegyszeres hordókat, megnéztem a robbanásaik nyomán keletkező színes tűzgömböket, és elégedetten mosolyogtam. A robbanások egy szűk körön belül, ellenőrzött körülmények között következtek be. Jóllehet az épület rozsdás fémfalai vörösen izzottak, nem roskadtak le. A detonációk lökéshullámai biztosan alaposan megrázták a talajt, de a hutt halálcsapdája csak a raktárat semmisítette meg.

Érzékeltem, hogy a tűzvihar ereje apadni kezd, és tudtam, hogy hamarosan minden véget ér, de még rengeteg energia maradt bennem, amit valahogyan ki kellett engednem. Felnéztem a magasba, és még szélesebben mosolyogtam. Sokan hitték, hogy a Jedi meghalni jött ide. Hát akkor mutassuk meg nekik, hogy távol áll tőle az ilyesmi!

Rendkívül szélesen kiterjesztettem a tudatomat, és megérintettem minden elmét, amit csak találtam. Egyszerű, de hatásosnak ígérkező látomást sugároztam beléjük, amely egyeseket megnyugtatott, másokat halálra rémített. Azt láttattam a környéken élő teremtményekkel, hogy a tűzoszlop feltör egészen az egekig, és hogy nem másból eredj, mint egy óriási kardmarkolatból. A markolatot egy zöld és fekete ruházatot viselő gigászi alak tartotta kezében, mialatt lassan kiemelkedett a fekete füstből, aztán - amikor kikapcsolta a kardját - a tűz szempillantás alatt kihunyt, majd a jelenés lassan beleveszett a füstbe.

Kinyitottam a szememet, és elmélyülten bólogatva végighordoztam tekintetemet a raktár maradványain. Shala csapdát állított nekem, de ő esett bele. Meg kellett volna halnom, de életben maradtam - és úgy maradtam életben, ahogyan Corran Hornnak, a KorBiz ügynökének nem sikerült volna. És nem csupán túléltem a csapást, hanem győzelmet arattam. Biztosra vettem, hogy Shala látványos veresége sokak elszántságát kikezdi majd. Egy apró lökés itt, egy szúrás ott, és mindenki meginog...

Az övembe dugtam fénykardomat, aztán a halk koppanás hallatán lenéztem. Fegyverem a betonon hevert, holott a derékszíjamon kellett volna lennie. És azért nem volt ott, mert nem volt derékszíjam. Mialatt az Erő lehetővé tette számomra, hogy abszorbeáljam azt a temérdek energiát, és mialatt a fénykardom rendkívül ellenállónak bizonyult, a köpenyem és az egyenruhám nem bírták a megpróbáltatásokat.

Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy teljesen meztelen vagyok, és ezzel egy időben lesújtott rám a fáradtság. A fejemet lehajtva végignéztem magamon, és megláttam, hogy a berobbanó ablakok szilánkjai legalább tucatnyi hosszú sebet szántottak a bőrömbe. Kellemetlenül csípő, keskeny nyílás tátongott többek között az orromon és a tarkómon. Egy egyszerű Jedi-gyógymóddal könnyűszerrel lezárhattam volna a sebeimet, de azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok összpontosítani. A kimerültség ezer körömmel kapaszkodott belém, könyörtelenül húzott lefelé, mire nekitántorodtam az amfiteátrum alacsony betonfalának.

Az előző percek során teljesen kimerítettem a belső Erő-tartalékomat. És mert nem tudtam összpontosítani, nem nyithattam meg magamat a külső energiáknak. Hihetetlenül elfáradtam, az elmém eltompulva, nehézkesen dolgozott, de egyvalamit biztosan tudtam: ha ott maradok a raktárban, valaki előbb-utóbb rám talál, és akkor azonnal lelepleződöm. A Jedi túlélhette a Shalával vívott összecsapást, de Jenos Idanian semmiképpen.

Felkaptam a fénykardomat, és kiszaladtam az épületből. Észak felé indultam, mert a déli szél abba az irányba fújta a füstöt, ami jótékonyan elrejtett. Néhány perccel később befordultam egy keskeny utcába, és onnantól kezdve árnyékokban rejtőzve, sikátorokban és mellékutcákban lopóztam tovább. Szörnyen sebezhetőnek éreztem magam, részben azért, mert anyaszült meztelen voltam, de inkább azért, mert nem tudtam kapcsolatot teremteni az Erővel. Ha velem lett volna, megtehettem volna, hogy ordítozva sétálok a főutca közepén úgy, hogy senki sem törődik velem, és utóbb senki sem emlékezik rám. így viszont csak egy fénykardot szorongató csupasz fickó voltam, és még a Courkrus sokat megélt lakói számára is ritka látványosságnak számítottam.

Hogy eljussak hazáig, először is tudnom kellett, hogy hová keveredtem. Átfutottam egy utcán, meghúztam magam egy üzlet előtt, a homlokzatra vetülő árnyékokban, és onnan próbáltam tájékozódni! Pillanatokkal később zár kattant a hátam mögött, aztán a tőlem alig három méterre álló ajtó nyílni kezdett. Noha a bolt már rég bezárt,, az alkalmazottak a jelekből ítélve odabent maradtak még egy-két órát. Amikor elindultak kifelé, felnyögtem, rohanni kezdtem, és befordultam az első sarkon.

Csakhogy a sikátor hossza a tíz métert sem érte el, továbbá a végét két emelet magas téglafal zárta le. És esküdni mernék, hogy ez volt Vlarnya egyetlen olyan sikátora, amelyben működött a közvilágítás.

Két nő lépett ki a sarok mögül, és ijedten bámultak rám. Én pedig ijedten bámultam rájuk. Aztán felvihogtak, és felém böködtek a mutatóujjukkal. Nekitámaszkodtam a falnak, és a combom mögé eresztettem fénykardomat. Az asszonyok aztán sugdolózni kezdtek, én pedig elfordítottam a fejemet, hogy amennyire lehet, elrejtsem előlük az arcomat. Ám tisztában voltam azzal, hogy pillanatokon belül rájönnek, hogy a fénykardos fickó nem lehet más, mint a keresett Jedi, aztán pedig, hogy százezer kredit még kettéosztva is elég lesz ahhoz, hogy a családjukkal együtt eltűnjenek a Courkrus-ról, és fényűző körülmények között éljék le az életüket.

Biztosra vettem, hogy mindennek vége. Vesztettem. Tavira hamarosan megtudja, hogy ki vagyok valójában - vagy tőlem, vagy Elegostól. Óh, Elegos, mit tettem veled? Tavira meg fogja semmisíteni a Keriltet. Aztán Miraxot is megöli, valószínűleg a szemem láttára végül velem is végez. Sikerült megmentenem a raktár környékén élő népséget, de ezzel megöltem azokat, akiket a legjobban szerettem.

Mielőtt végképp feladtam volna, erős kéz markolt a vállamba. Egy pillanattal később puha takaró borult rám, és a kéz elhúzott a faltól. Felnéztem, és lélegzet után kapva kiböktem:

- Elegos...

- Hát itt vagy! - kiáltotta zengő hangon a caamasi. - És megint berúgtál!

- Én...

- Már megint berúgtál! - vágott közbe még hangosabban Elegos, azzal lenyúlt, és kitépte a kardmarkolatot a kezemből.

- Ne, Elegos - tiltakoztam, de mindhiába próbáltam visszaszerezni a fegyveremet, ő magasra feltartotta a markolatot, és rám förmedt:

- Hol a többi? Hol a robogód többi része?

A sikátor torkolatában álló nőkből kibukott a nevetés. Az oldalukat fogva, imbolygó léptekkel nekivágtak az utcának. Menet közben vissza-visszanéztek, és hangosan kacagtak azon, hogy a részeg kalóz úgy összetörte a robogóját, hogy csupán a gázkar fogantyúja maradt meg belőle.

A térdem hirtelen felmondta a szolgálatot, és összeestem volna, de Elegos megtartott.

- Köszönöm - suttogtam meghatottan.

- Nagyon szívesen - udvariaskodott mosolyogva a caamasi.

A torkom teljesen kiszáradt, így nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

- Hogyan találtál rám?

- A szétküldött látomás engem is elért, és feltételeztem, hogy bajba kerültél - magyarázta Elegos, majd a mutatóujjával megütögette az orrát, és hozzátette: - Ottegai selyem. Abból készültek a ruháid. Ha ez az anyag megég, jellegzetes szagot bocsát ki. Jelenleg is bűzlesz tőle.

- Óh... sajnálom...

- Semmi gond, kibírom, legalábbis addig, amíg hazaérünk - felelte Elegos, azzal a karom alá nyúlt, és együtt indultunk a sikátor kijárata felé. - És ne félj attól, hogy lelepleződsz, legalábbis ezen az estén biztosan nem. Sokan láttak ma este egy látomást, amit nem akarnak viszontlátni. Talán még az is megfordul a fejükben, hogy nem kéne ott maradniuk, abban a városban, ahol újra megtörténhet velük.

- De nem arra a két nőre gondolsz, ugye? - kérdeztem bánatosan mosolyogva.

- Nem, őrájuk nem - felelte halkan kuncogva Elegos. - Mára végeztél, de a műved utóhatásai és visszhangjai jó darabig megmaradnak.